Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Déja Vu. A Hold csapda.

2010.01.14
 
 
 
 
 
 
Már ezer napja álmodom ugyanazt…
Az pedig nem kevés…
Nem tudom, miért, hogy mit követtem el, miért történik ez velem…
Csak megtörténik, én pedig elviselem…
De most már nem bírom tovább, és közreadom…
 
 
Az álmodók titkos rendjének tagja vagyok…
A Hold testvériség papja voltam…
Maga a vezető főpap bízta rám a titkot, az újjászületés Hold által való beteljesülésének titkát.
De én rosszul sáfárkodtam a titokkal.
A távoli emberiség minket imádó fiatal korosztályának voltam a mentora.
Fogadtam energiájukat, melyet ima útján küldtek nekünk, az arra érdemesek lelkét magamhoz emeltem, áthoztam a galaxisok határán, és az időt megállítva tanítottam, így töltöttek el nálam egy hetet, ami földi időben mérve huszonöt percnek felelt meg.
Figyelmeztető álmokat küldtem nekik, ha arra volt szükség, és szerét ejtettem, hogy éjszaka biztonságot adó és életük ciklusait szabályzó kedvenc égitestük mindig ugyanazon oldalát fordítsa feléjük, míg mi a csillagközi beavatás jeleit véstük a túlsó oldal felszínébe.
Ezek csak a megvilágosodott földi látóknak mutatták meg magukat, akik a világok közötti utazás magasztos és szent céljaira használhatták fel a tudást.
Az emberek nagyon találékonynak bizonyultak a fantázia világának megjelenítése terén.
Ugyan honnan is sejthették volna, hogy Fantázia valójában magának az Atyának a saját égiteste, ahol a legtisztább, makulátlan fényű lelkeknek adja meg az Istennéválás lehetőségét.
Az emberek azonban a meg nem valósult álmaiknak, és a tudományos fikcióknak adtak teret e név alatt. Sok mozgókép sorozatuk foglalkozott a holddal, és az egyik kiváltképp rémisztő volt.
Ebben a történetben a közeli kozmikus teret meghódító emberek bázisokat hoztak létre a holdon, ahol a létesítményeket a hold talajának mélységeibe rejtették, atomrobbantások által.
És ebből származott a rettentő hiba.
A hold pályája instabillá vált, teste repedezni kezdett. Darabok kezdtek leválni róla…
Ekkor mesterem engedélyét bírva beavatkoztam, és töröltem az ezzel foglalkozók tudatának erre vonatkozó emlékeit. De hiába…
Mindig újabb és újabb emberek vitték tovább az újabb történetek szálait, és a memóriatörlés feltűnővé vált.
Megijedtem. Ha az emberek továbbra is ezzel foglalkoznak, akkor még más titkaink is veszélybe kerülhetnek, olyanok, melyek abszolút nem voltak még időszerűek az emberiség számára.
Eredményt akartam felmutatni, ezért minden erőmet bevetve cselekedtem.
 
 
Beavatkoztam Gaia titkos életébe, és blokkoltam minden prófétikus álmot, és tudományos fantasztikumot inspiráló rezgést.
Ezzel a meggondolatlan tettel rettentő büntetést vontam a fejemre.
Megszégyenítettem mesteremet, aki az egész rend feloszlatását csak úgy kerülhette el, ha engem kivesz belőle, és a felső döntnökök kezébe ad.
Az ítéletet, melyet magam mondtam saját fejemre, visszhangozta az egész tér, az egész univerzum, hogy mindenki tudja, milyen sorsban részesül az, aki az emberek cselekvési szabadságába avatkozik.
A büntetés éppolyan szörnyű volt, mint amilyen frappáns.
Egy rendkívüli erejű, lerezgető lélektemplom segítségével minden emlékemet törölték hét lépésben, majd le kellett születnem a földre, ráadásul egy teljesen bizonytalan létbe, nem tudva leendő szüleimről semmit, egy telihold fénye melletti egyéjszakás, jellemzően emberi kaland segítségével…
Hányattatott, rémálmokkal teli gyermekkor után kezdtem csak ráébredni, hogy más vagyok, különbözöm a többi embertől, és ennek következményei vannak rám nézve.
Behunyt szemmel is meg tudtam mondani, milyen csillagképek vannak fenn az éjszakai égbolton, hogy a hold éppen milyen stádiumban van, és milyen időjárás várható a közeljövőben.
A kamaszkort elhagyva, szakmámat, a csillagászati technikus szakmáját űzve Mont Palomar- ban, harmincas éveimet elkezdve jöttek az első rendhagyó álmok.
Először csak enyhe alvászavaraim támadtak.
Évről évre, és percről percre kevesebbet aludtam, főleg telihold idején.
Majd újabb változás következett.
Elkapott az alvajárás átkos zavara is, és azon kaptam magam, hogy az erkélyemen állok, és a hűvös levegőn felébredve ajkamat egy szó, mindig ugyanaz a szó hagyja el: a Hold…
A Hold. A Hold. A Hold…! A Hold…!!!
Úgy éreztem, megőrülök.
Megszállottsággal határos új hobbyt találtam magamnak, a hold különböző fázisait festettem először gyenge, majd egyre jobb kézügyességgel először egyszerű, sötét, csillagos háttérrel, majd ebben is változás állt be.
A képeken történtek is dolgok. Fényfelvillanásokat festettem a Hold köré, mely egyre baljóslatúbb, vörös árnyalatot vett fel, nem tudtam miért.
Egyre morózusabb, magamba zárkózó ember lettem, a külvilág történései nem érdekeltek.
Különös nyugtalanság lett úrrá a világon, és az embereken, de engem hidegen hagyott.
Nem történhetett olyan, ami kirángatott volna érdektelenségem mocsarából.
Aztán egy szokványos, áthánykolódott éjszaka második felében megtörtént az, ami örökre lelkembe vésődött, kitörölhetetlen nyomot hagyott benne, és eltörölte apatikus viselkedésem roncsait.
Kezdetben olyan volt az éjszaka, mit a többi.
Menetrendszerűen keltem fel és léptem az ablakhoz, majd ki az erkélyre.
A szó elhagyta ajkaimat.
 
 A Hold…
 
Ekkor szokásos nyomott hangulatomban megfordultam volna, hogy visszamenjek a lakásba, de ekkor észrevettem valami nagyon különöset, ami megütött.
Lent, a nagy réten emberek tucatjai, lehet, százai is álltak.
Álltak, és fejüket felemelve, egy pontra nézve tartották.
Minden ember egy égi célpontot nézett. A Hold…
A Holdat nézte valamennyi, és a félelem bűze áradt a tömegből.
Követtem tekintetüket, és én is felnéztem…
 
Tiszta, csillagos éjszaka volt, látszott a tejút.
És tisztán látszott a Hold…
De semmi egyéb.
Már éppen elhatároztam magam és visszaindultam, amikor a szemem sarkából észrevettem a villanást.
Hullócsillag, futott át agyamon. De mekkora…! Fénye bevilágította az éjszakai égboltot!
Majd újra sötét lett. Akkor vettem észre, hogy valami a Holdba csapódik.
Tátva maradt a szám. Annak esélye, hogy egy ilyen eseménynek szemtanúja legyek, egy volt a lehetetlenhez.
És bámuló szemeim előtt máris bekövetkezett a második. A harmadik! Ez lepattant a Hold felszínéről és tovaszáguldott!
Majd jött a következő, és az azt követő, egyre nagyobb lövedékek, és én a fejemet forgatva próbáltam megkeresni a titokzatos áradat forrását.
Legmélyebb megdöbbenésemre a sötét égbolt túlsó felén egy meghatározhatatlan, nem földi színnel kifejezhető, de kéknek mondható, ragyogó lyukat láttam az égbolt egy nagyon távoli pontján.
Különös, lüktető fénye legalább olyan baljóslatú volt, mint a Hold, amely szép lassan vörhenyes színt vett fel.
És ebben a pillanatban a megkínzott Hold felszínén egész zápor vert végig, a felvillanások rettenetes glóriáját vonva köré.
De még ez is csak nyitánya volt egy minden eddiginél nagyobb becsapódáshoz, melynek fellobbanó fénykitörése vérvörös színbe öltöztette agyonkínzott kísérőnket.
És ekkor, a Hold új kráterektől teljesen átszabott arcán egy gyorsan növekvő, szabálytalan árnyék jelent meg.
Megdermedtem. Mint csillagásznak, beszédes volt ez az árnyék…!!!
Tudtam, mi következik!
Lerohantam, már nem tudtam racionálisan gondolkodni, közben teli torokból ordítva figyelmeztettem az embereket, hogy ideje elbújni, és fedezéket keresni, mintha az megmenthetné őket, de senki sem figyelt rám, mindenki felfelé nézett…
Kétségbeesetten ordítottam tovább…
…és ordítva ébredtem fel az álomból, jászfényszarui otthonomban, egy kertes ház szobájában, ahol az izzadtságtól csatakosan, kimeredt szemekkel kapkodtam a levegőt, és ziháltam, a pulzusom alig akart lassítani.
És felkeltem, odaléptem az ablakhoz, és kitártam.
És felnéztem a sötét éjbe.
Ajkaimat egyetlen egy szó hagyta el.
 
A Hold…
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
( A Hold csapda )
 
 
 
 
 
 
Már ezer napja álmodom ugyanazt…
Az pedig nem kevés…
Nem tudom, miért, hogy mit követtem el, miért történik ez velem…
Csak megtörténik, én pedig elviselem…
De most már nem bírom tovább, és közreadom…
 
 
Az álmodók titkos rendjének tagja vagyok…
A Hold testvériség papja voltam…
Maga a vezető főpap bízta rám a titkot, az újjászületés Hold által való beteljesülésének titkát.
De én rosszul sáfárkodtam a titokkal.
A távoli emberiség minket imádó fiatal korosztályának voltam a mentora.
Fogadtam energiájukat, melyet ima útján küldtek nekünk, az arra érdemesek lelkét magamhoz emeltem, áthoztam a galaxisok határán, és az időt megállítva tanítottam, így töltöttek el nálam egy hetet, ami földi időben mérve huszonöt percnek felelt meg.
Figyelmeztető álmokat küldtem nekik, ha arra volt szükség, és szerét ejtettem, hogy éjszaka biztonságot adó és életük ciklusait szabályzó kedvenc égitestük mindig ugyanazon oldalát fordítsa feléjük, míg mi a csillagközi beavatás jeleit véstük a túlsó oldal felszínébe.
Ezek csak a megvilágosodott földi látóknak mutatták meg magukat, akik a világok közötti utazás magasztos és szent céljaira használhatták fel a tudást.
Az emberek nagyon találékonynak bizonyultak a fantázia világának megjelenítése terén.
Ugyan honnan is sejthették volna, hogy Fantázia valójában magának az Atyának a saját égiteste, ahol a legtisztább, makulátlan fényű lelkeknek adja meg az Istennéválás lehetőségét.
Az emberek azonban a meg nem valósult álmaiknak, és a tudományos fikcióknak adtak teret e név alatt. Sok mozgókép sorozatuk foglalkozott a holddal, és az egyik kiváltképp rémisztő volt.
Ebben a történetben a közeli kozmikus teret meghódító emberek bázisokat hoztak létre a holdon, ahol a létesítményeket a hold talajának mélységeibe rejtették, atomrobbantások által.
És ebből származott a rettentő hiba.
A hold pályája instabillá vált, teste repedezni kezdett. Darabok kezdtek leválni róla…
Ekkor mesterem engedélyét bírva beavatkoztam, és töröltem az ezzel foglalkozók tudatának erre vonatkozó emlékeit. De hiába…
Mindig újabb és újabb emberek vitték tovább az újabb történetek szálait, és a memóriatörlés feltűnővé vált.
Megijedtem. Ha az emberek továbbra is ezzel foglalkoznak, akkor még más titkaink is veszélybe kerülhetnek, olyanok, melyek abszolút nem voltak még időszerűek az emberiség számára.
Eredményt akartam felmutatni, ezért minden erőmet bevetve cselekedtem.
 
 
Beavatkoztam Gaia titkos életébe, és blokkoltam minden prófétikus álmot, és tudományos fantasztikumot inspiráló rezgést.
Ezzel a meggondolatlan tettel rettentő büntetést vontam a fejemre.
Megszégyenítettem mesteremet, aki az egész rend feloszlatását csak úgy kerülhette el, ha engem kivesz belőle, és a felső döntnökök kezébe ad.
Az ítéletet, melyet magam mondtam saját fejemre, visszhangozta az egész tér, az egész univerzum, hogy mindenki tudja, milyen sorsban részesül az, aki az emberek cselekvési szabadságába avatkozik.
A büntetés éppolyan szörnyű volt, mint amilyen frappáns.
Egy rendkívüli erejű, lerezgető lélektemplom segítségével minden emlékemet törölték hét lépésben, majd le kellett születnem a földre, ráadásul egy teljesen bizonytalan létbe, nem tudva leendő szüleimről semmit, egy telihold fénye melletti egyéjszakás, jellemzően emberi kaland segítségével…
Hányattatott, rémálmokkal teli gyermekkor után kezdtem csak ráébredni, hogy más vagyok, különbözöm a többi embertől, és ennek következményei vannak rám nézve.
Behunyt szemmel is meg tudtam mondani, milyen csillagképek vannak fenn az éjszakai égbolton, hogy a hold éppen milyen stádiumban van, és milyen időjárás várható a közeljövőben.
A kamaszkort elhagyva, szakmámat, a csillagászati technikus szakmáját űzve Mont Palomar- ban, harmincas éveimet elkezdve jöttek az első rendhagyó álmok.
Először csak enyhe alvászavaraim támadtak.
Évről évre, és percről percre kevesebbet aludtam, főleg telihold idején.
Majd újabb változás következett.
Elkapott az alvajárás átkos zavara is, és azon kaptam magam, hogy az erkélyemen állok, és a hűvös levegőn felébredve ajkamat egy szó, mindig ugyanaz a szó hagyja el: a Hold…
A Hold. A Hold. A Hold…! A Hold…!!!
Úgy éreztem, megőrülök.
Megszállottsággal határos új hobbyt találtam magamnak, a hold különböző fázisait festettem először gyenge, majd egyre jobb kézügyességgel először egyszerű, sötét, csillagos háttérrel, majd ebben is változás állt be.
A képeken történtek is dolgok. Fényfelvillanásokat festettem a Hold köré, mely egyre baljóslatúbb, vörös árnyalatot vett fel, nem tudtam miért.
Egyre morózusabb, magamba zárkózó ember lettem, a külvilág történései nem érdekeltek.
Különös nyugtalanság lett úrrá a világon, és az embereken, de engem hidegen hagyott.
Nem történhetett olyan, ami kirángatott volna érdektelenségem mocsarából.
Aztán egy szokványos, áthánykolódott éjszaka második felében megtörtént az, ami örökre lelkembe vésődött, kitörölhetetlen nyomot hagyott benne, és eltörölte apatikus viselkedésem roncsait.
Kezdetben olyan volt az éjszaka, mit a többi.
Menetrendszerűen keltem fel és léptem az ablakhoz, majd ki az erkélyre.
A szó elhagyta ajkaimat.
 
 A Hold…
 
Ekkor szokásos nyomott hangulatomban megfordultam volna, hogy visszamenjek a lakásba, de ekkor észrevettem valami nagyon különöset, ami megütött.
Lent, a nagy réten emberek tucatjai, lehet, százai is álltak.
Álltak, és fejüket felemelve, egy pontra nézve tartották.
Minden ember egy égi célpontot nézett. A Hold…
A Holdat nézte valamennyi, és a félelem bűze áradt a tömegből.
Követtem tekintetüket, és én is felnéztem…
 
Tiszta, csillagos éjszaka volt, látszott a tejút.
És tisztán látszott a Hold…
De semmi egyéb.
Már éppen elhatároztam magam és visszaindultam, amikor a szemem sarkából észrevettem a villanást.
Hullócsillag, futott át agyamon. De mekkora…! Fénye bevilágította az éjszakai égboltot!
Majd újra sötét lett. Akkor vettem észre, hogy valami a Holdba csapódik.
Tátva maradt a szám. Annak esélye, hogy egy ilyen eseménynek szemtanúja legyek, egy volt a lehetetlenhez.
És bámuló szemeim előtt máris bekövetkezett a második. A harmadik! Ez lepattant a Hold felszínéről és tovaszáguldott!
Majd jött a következő, és az azt követő, egyre nagyobb lövedékek, és én a fejemet forgatva próbáltam megkeresni a titokzatos áradat forrását.
Legmélyebb megdöbbenésemre a sötét égbolt túlsó felén egy meghatározhatatlan, nem földi színnel kifejezhető, de kéknek mondható, ragyogó lyukat láttam az égbolt egy nagyon távoli pontján.
Különös, lüktető fénye legalább olyan baljóslatú volt, mint a Hold, amely szép lassan vörhenyes színt vett fel.
És ebben a pillanatban a megkínzott Hold felszínén egész zápor vert végig, a felvillanások rettenetes glóriáját vonva köré.
De még ez is csak nyitánya volt egy minden eddiginél nagyobb becsapódáshoz, melynek fellobbanó fénykitörése vérvörös színbe öltöztette agyonkínzott kísérőnket.
És ekkor, a Hold új kráterektől teljesen átszabott arcán egy gyorsan növekvő, szabálytalan árnyék jelent meg.
Megdermedtem. Mint csillagásznak, beszédes volt ez az árnyék…!!!
Tudtam, mi következik!
Lerohantam, már nem tudtam racionálisan gondolkodni, közben teli torokból ordítva figyelmeztettem az embereket, hogy ideje elbújni, és fedezéket keresni, mintha az megmenthetné őket, de senki sem figyelt rám, mindenki felfelé nézett…
Kétségbeesetten ordítottam tovább…
…és ordítva ébredtem fel az álomból, jászfényszarui otthonomban, egy kertes ház szobájában, ahol az izzadtságtól csatakosan, kimeredt szemekkel kapkodtam a levegőt, és ziháltam, a pulzusom alig akart lassítani.
És felkeltem, odaléptem az ablakhoz, és kitártam.
És felnéztem a sötét éjbe.
Ajkaimat egyetlen egy szó hagyta el.
 
A Hold…
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 

Profilkép



Utolsó kép




Archívum

Naptár
<< Október / 2017 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 40102
Hónap: 292
Nap: 6