Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A LÁTNOK

2008.06.03
 

Pierre Laval parafenoménként dolgozik különböző intézményeknek. Kora legkegyetlenebb sorozatgyilkosát készül elkapni, eddig mindhiába… Látja a holtak utolsó élet-halál képét… Ám a legújabb áldozat rituális látása során olyan képpel szembesül,ami messze felülmúlja legrosszabb rémálmait is…

 

Valahol, a XXi. századi Franciaországban...

 

Pierre Laval elgondolkozva szívott bele drága cigarettájába. Bármerre visz minket az idő sodra, bármennyire modernizáljuk világunkat, egyvalami változatlan marad: a BŰN…

Pierre, ez a magas, jóképű, harmincas éveinek végét taposó, ereje teljében lévő férfi maga volt a megtestesült nyugalom és elszántság különös keveréke. Parafenoménként kereste kenyerét és több szervezet – köztük állami is – próbára tette képességeit és bízta meg megoldhatatlannak látszó ügyek felgöngyölítésével. Köztük volt a rendőrség is. Sokat dolgozott nekik, mert jól fizettek. S most, hogy Párizs népét és rendőreit egy különösen arcátlan sorozatgyilkos tette próbára, a hatóság, mint fuldokló a szalmaszálba kapaszkodott belé. Megdolgozom azért, amit kapok, gondolta. Képessége, amivel látta a halott emberek utolsó élet (vagy inkább halál) képét, iszonyatos terhet jelentett. A rítus alatt Pierre vonaglott a kínoktól, melyeket az áldozatok átéltek, ám ez szükségszerű velejárója volt a mágiának. Az eredmény mindig garantált volt az átélt halálért cserébe. Életért halált – halálért életet, gondolta keserűen. Mikor lesz már vége?

A baj az volt, hogy szerette csinálni. Nem SZERETTE, nem ÉLVEZTE a tortúrát, segíteni szeretett. Cserébe a titkosszolgálat védelmét élvezte egy életen át. Így szólt az egyezség. S most élete legnagyobb dobására készült. Az évszázad legkegyetlenebb sorozatgyilkosát készült elejteni, ezt a nemes-nemtelen vadat. Sőt. Vadállatot, mert azt aligha lehet emberi lénynek nevezni, aki áldozatai szívét eszi meg, nyersen és rituálisan. A testek körül ötágú pentagramma, a híres-hírhedt boszorkánycsillag feszült, mintegy jelezve: „Megjelöltelek”. Ennek láttán mindig halovány megérzés sejtelme birizgálta elméjét, de többre sajnos nem jutott. S volt még valami, valami mindennél borzalmasabb. A gyilkos tudatos varázst használt hogy lefedje asztrális nyomait. Így Pierre eddig egyszer sem volt képes megpillantani az arcát. Tevékenysége abban merült ki (és ő maga is…) hogy sorra-rendre ellenőrizte az áldozatokat, hátha hibázik a gyilkos. És a mai nap, amikor újabb bevetésre készült Párizs rendőrfőnökével együtt, úgy gyötörték a balsejtelmek, mint látszólag ép-egész faházat az elvetemült termeszek.

A Gare de L’est-re hajtottak a nagy fekete Citroen limuzinnal és menet közben szürke alakokat látott fel, majd eltűnni a nyomasztó, szürke ködben. Megérkeztek egy udvarház elé, ahol baljóslatú ómenként varjak rekedt károgása üdvözölte a csapat komor férfit. Pierre összehúzott szemekkel nézett körbe. Harmadik szemét rányitotta a helyszínre és megint érezte… Mint egy gyenge illat, egy elsuhanó filmkocka, egy csipetnyi borzongás a gerince táján, amikor valaki hátulról közelített feléje. Egek ura! Az nem lehet! Gondolta. Ismerem! De KIT..? Az áldozat egy, az udvart díszítő lugasban feküdt, arccal a talajnak. Szőke haja, ami éltében nőiessége dísze volt, most hóhér köteleként csavarodott a nyakára… Hosszú, még halálában is csinos lábai iszonyú, morbid csábítást gyakoroltak a jelenlévőkre…

Pierre megdermedt. A lány egyre határozottabban ismerős volt neki. A jobb karját még a merevgörcsben is jellegzetes pózban tartotta, a jobb combjára simult. Jeges hullámokban tört rá a bizonyosság kényszerű, torokszorító érzése. Gumikesztyűs kezével óvatosan megfordította a tetemet és megfordult vele a világ. A sokk úgy kerítette hatalmába mint a narkófüggő agyát a szintetikus anyag démona. Az iszonyat gyűrűzött csontvelejében, amikor felismerte a lányban a menyasszonyt és a rítus magától beindult,egy pillanat alatt felülvezérelve Pierre tudatát…

Látta a lányt, érezte a gyilkos fájdalomhullámot, megjelent előtte az arc, érezte a bőrén a leheletét… Az arcot, amelyet oly jól ismert, amely annyira hasonlatos volt az övével! Önmaga sötét oldalát, a tékozló fiút, a fekete bárányt! Az arcot, amely nem más, mint maga a megtestesült ördög: ikertestvére, Jean-Baptiste Laval!Hányingerrel küszködve bukott térdre az emberek bámuló szeme előtt. Azok semmit sem láttak abból az iszonyatból, amit ő átélt, színesben, sztereóban… Azt kívánta, bár meg se született volna.

Otthagyta az embereit és hazafelé indult, kimentve magát egy „feltöltődésre van szükségem, holnap reggel találkozunk”-kal. Otthonában, mely inkább emlékeztetett pogány naptemplomra, mint modern agglegénylakásra, máris neki látott az előkészületeknek. Legnagyobb megszentelt gyógykristályát akasztotta a nyakába és elkezdte kihúzni a szent kört, a mágusok fehér mészkőszikla-darabjával. Az ellencsapás kezdete azonban nem korlátozódott ilyen „mimóza tevékenységre”. Ahhoz hogy elérje a szükséges pluszenergiát, egészen extrém megoldáshoz kellett folyamodnia. A hűtőhöz ment és elővett egy vákuumzáras kétliteres műanyag edényt. Az edényben friss marhavér leledzett, amiből csak az ő szervezete és tudása volt képes kinyerni az élő energia mágikus esszenciáját. Tudta, meg kell tennie, AZT - különben a színtiszta őrület vár reá hamarosan, de élete végéig!

A módszer, amihez folyamodni fog, talán nem egészen legális Isten szemében, mosolyodott el zordan, de, ha minden sikerül, eredményes lesz. És most csak ez számított. Ennyivel még nem csinálok magamból feketemágust, gondolta. Alaposan meghúzta az üveget, nemsokára érezte, hogy agyában szupernóvaként robban a zabolátlan energia, ő pedig nagy kortyokban nyeldekelte ezt az érzést, mert szüksége volt az önbizalom, a legyőzhetetlenség tudatára, hiszen e nélkül hogyan győzhetné le saját térfelén a Gonoszt, kinek tudása „szakterületén” sokkalta nagyobb az övénél?

Érezte, hogy a tudás és az erő felsőbb szintre emeli tudatát, lélekrezgése elérte a maximális szintet, melyet hosszú évek óta nem érzett. Belépett a körbe. Itt, és most tökéletes védelmet élvez, de nem léphet ki belőle, csak, ha elvégezte a feladatot. Ha mégis kilép az egyenlő azzal, hogy veszít. Önmagába mélyedt és maga elé idézte az arcot, melyet egykor szeretett és jólesett kimondani azt az egyszerű szót – melyben mégis minden benne volt – testvérem… Egyre kisebbé és kisebbé vált, érezte, hogy ereje – akár az összenyomott acélrugó – egyre nő… A világokat elválasztó kapu nem valami misztikus – és nagyon is abban lévő – tartományban volt, hanem a tudatában. Látta maga előtt Jean-Baptiste-t, ahogy azonnal reagál rá, ahogy a rokon kisugárzást észlelte.

Birokra keltek. Több fiatal lélek – volt köztük Jean-Baptiste tanítványai közül való is – rémülten menekültek a borzalmas küzdelem elől. A fekete testvér a lelkére próbált hatni. Képeket vetített a tudatába. Bíborvörös szellemi védőpajzsa forogni kezdett – igen nehéz mágia volt – hogy rést üssön a másik auráján ezzel az asztrális fűrésszel. Nem sikerült neki és helyhez volt szögezve. Jean vesztésre állt, és ezt tudta is. Megpróbált kompromisszumot kicsikarni testvéréből. Élni akart. Ám Pierre nem volt hajlandó engedni. Tudta, egy ilyen lépéssel kígyótojást költene ki a saját maga fészkében, hogy aztán Jean halálbiztosan ne kegyelmezzen neki hasonló szituációban.

Pierre végső fegyverét vetette be és kinyújtott karjaiból vakító, kékeslila villámok zuhataga áramlott Jean szellemébe. Neeee!!! Szinte agyába vágott a dobhártyarepesztő sikoly, melyet nem hallott rajta kívül senki sem. És hirtelen mindennek vége lett. Mindkettejük teste élettelenül rogyott össze, le a padlóra. Ám a tetszhalál Jean esetében valódinak bizonyult…

Pierre zihálva, izzadt testtel lépett ki a körből, meglehetősen imbolyogva. A szobája falán lévő nagy, rokokó díszítésű tükörhöz lépett. Leroskadt az előtte lévő székre. Még nem dolgozta fel a történteket, hogy többi embertársa érdekében saját vérét pusztította el. Egy, a keze ügyébe eső tollal lazán, oda se figyelve firkálni kezdett az előtte levő cetlire. Furcsán érezte magát, mintha még valaki lett volna vele, egy árnyék, egy huzat által a hátára fújt függöny, egy utána súgott halk szó… Agyában különös, nem hozzátartozó képek peregtek. De hisz – döbbent rá – ez nem…

 

Iszonyodva pattant fel és meredt bele a tükörbe. Ez nem is az én szemem! Szörnyedt el a látványtól. Minden ízében remegve a papírcetlire pillantott, melyre önfeledten rajzolt az előbb – és csak most tudatosult benne, hogy akkor még a bénító fáradtságot sem érezte. Elkerekedő szemekkel bámulta a papírra vetett tébolyító ábrát és úgy érezte menten megőrül. De hisz… Az nem lehet. Lehetetlen!!!

Agya néma, belső ordítással tiltakozott a perspektíva ellen, amit már belül egyre reálisabban érzett. Nem sikerült elpusztítania a gonoszt, hanem tettével, melyet nemesnek érzett, magát változtatta azzá, mert testvérek voltak, s az egész létük, minden, ami történt, a VÉGZETÜK volt! Szája torz, diadalmas vigyorra nyílt,melynek láttán Pierre úgy érezte mintha valaki erőszakkal húzná két oldalra ajkait… Őrülettől kigúvadó szemekkel nézte az elnagyolt, mégis tisztán kivehető és érthető ábrát,a csúcsos koponyájú, gonoszmetszésű, üres szemüregekben ki-be tekergődző kobrát – Jean-Baptiste kedvenc szimbólumát!!!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

A látnok

(Luca, 2008.06.06 09:11)

Ne hagyd abba! Olvastam volna tovább! Kiváncsi lettem volna.Kiváncsi vagyok, mert "jól odatetted" ezt nagyon éreztem. Olvasóid egy olyan irót vesznek le, aki alapos munkát végez.Itt nincs kérdőjel, nem hullik az irás kezükből.Igazam van, hidd el!

Pierre Laval...

(Ket, 2008.06.06 07:00)

küzdelme a "Gonosszal" egy olyan történet, mely nagyon is vonatkoztatható a mindennapi életben felmerülő tényekre. A parafenomének világát nagyon jól ábrázolod. Benne van minden lényeges momentum. És a vége hatalmas csattanóval zárul, ráadásul úgy, hogy folytathatóvá teszi a művet... Nem gondoltál a folytatás megírására? Ez a novid is viszi a pálmát:))

 

 

Profilkép



Utolsó kép




Archívum

Naptár
<< Október / 2017 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 40748
Hónap: 299
Nap: 2