Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A SEBÉSZ

2015.04.07

Féldelíriumos állapotban dolgozott, a kimerültség bénító ólomköpenyként borult tudatára, egész kellemes állapot volt, csak a hideg ellen nem védte meg.

Lehelete párafelhőként gomolygott, a feje felett függő nagy sebészlámpa melegét azonban nem tudta elűzni. Továbbra is szemébe csorgott a hideg verejték.

És emlékezett, egyre csak emlékezett.

A több száz orvos között, akik a 6. hadseregnél szolgáltak, csak egy volt az apró sakkfigurák között.

Önkéntes volt, szegény paraszti családból származott, és mivel az örökösödési jog nem juttatta hozzá semmiféle vagyonhoz, hiszen, ha apja meghal az csak az elsőszülött fiút illetheti meg, ezért tanulásra adta a fejét.

Az orvoslás művészete nehéz volt, úgy festett nem is képes letenni a vizsgáit, amikor minden egy csapásra megváltozott.

A führer, Adolf Hitler lehetőségekhez juttatta őket, és azt vették észre, hogy sorra üresednek a zsidó orvosok állásai és rendelői. Így aztán azok is átmentek a vizsgán, akik nem akartak. A szülei, egyszerű emberek voltak. Az ő szemükben az orvos afféle Isten, így aztán olyan tivornyát rendeztek a sikerre, hogy a lovak is ittasak lettek, a kutyák is, a szolgálók, a vendégek, az ismeretlenek, a zene szavára betérők.

Azonban mindennek ára volt.

Kitört a rájuk kényszeríttet háború, amit a lengyel uszítók a nyugat támogatásával kezdtek és többé nem volt megállás.

Hans Heider törzsorvos beosztást kapott és elindult egy olyan úton, amiről csak Isten tudhatta, hol ér véget.

Hans, aki Bajorországon kívül semmi mást nem látott addig a világból, hirtelen nyakig merült a teuton turizmusba és különös révületben és vad diadalmámorban látta a kerekek alatt a lengyel, a dán, a franciaországi, a görög utakat.

Akkor látott, most emlékezett.

Nem értett hozzá, de tudta hogy a töménytelen páncélos járművet egy akarat mozgatja, a vezér akarata, hogy azok egy acélököllé válva egy ütéssel zúzzanak szét szabadságot, ellenállást, mindent, ami útjukba kerül.

És közben szakértővé vált. Tudta az emberek, az ellenséges katonák szeméből hogy milyen ellenállásra, ebből kifolyólag mennyi halottra, sebesültre, egyszóval munkára számíthat.

És a katonák, az egyszerű parasztok, sofőrök, fémmunkások,

csiszárok, ácsok, kiskereskedők vele együtt mind hadistenekké váltak és azt hitték, hogy most már ilyen lesz a világ mindörökké és ma az adriai tengerben áztatják a lábukat, holnap a földköziben, a normandiai strandokon, Olaszországban…

És eljött a legforróbb nyár a háborúban.

 Olyan forró volt hogy a kulacsokban, tartályokban órák, egy nap alatt megposhadt a víz és a járművek úgy imbolyogtak a végtelen sztyeppén mintha tengeri hajók volnának.

A tüzérek bronzbarnára sültek a napon és izmaik úgy játszottak bőrük alatt, mint az erőművészeké a cirkuszban, az éjszakát pedig egy szál ingben a földön, sátorlapon, matracon, parasztkunyhóban töltötték és beérték kevés alvással is.

A katonák mind fiatalok, izmosak, edzettek, fanatikusak voltak.

Csak előre néztek, falták a frontújságok minden szavát, hittek a vezérben, aki megmondta, hogy az ellenség utolsó tartalékait veti már harcba, gyerekeket, öregeket, bűnözőket, komisszárokat.

Akiket a hadsereg parancs értelmében mind egy szálig le kellett lőni és Hans látott olyan menetoszlopokat, amelyek mint óriási folyam hömpölyögtek hátra, a fogságba, de még inkább hasonlítottak hosszú és nyomorult féregre és az őreik, ha elunták magukat, akkor néha célba lőttek rájuk…

Nem értett a részletekhez, de a törzssátorban az ebéd alatt sok mindent látott és hallott így képet alkothatott magának, arról mi folyik a háttérben.

Páncélos tiszteket hallott beszélni hangosan, mert félig már süketek voltak és mindig panaszkodtak a púderfinomságú porra, ami tönkretette a tömítéseket, és hogy akárhány orosz tankot lőnek ki, mindig jönnek az újak, vadonatújak, silány munka, rossz hegesztés, sorják az illesztéseknél, de igénytelenségük miatt jobban bírják a terepet a precíziós német tankoknál és rengeteg van belőlük…

Állandóan bűzlöttek az olajtól és a benzintől, amiből egyre kevesebb akadt és előfordult, hogy oroszok a majdnem bezárt bekerítésből kisétáltak, mert kifogyott az üzemanyag és harapófogó halálos pofája nyitva maradt.

Gyalogsági tisztek izzadtságtól arcukra kérgesedett mocsokréteg alól tekintettek ki komoran és várták a gyéren csörgedező utánpótlást, miközben ezredeik egyre apadtak és legjobb embereik, akik eddig megnyerték a csatákat, a kimerültségtől estek össze menet közben és nem is keltek fel többé.

És nem láttak semmit csak a sivár sztyeppét, a hol a forróság miatt délibáb játszott velük, vizet hazudva, rozzant viskókat száz kilométerenként és nem volt zsákmány, amit hazaküldtek volna, nem volt sem bor, sem selyem, se ékszer, se illatszer, amit Franciaországban raboltak és üdvrivalgás tört ki, ha találtak egy pár tyúkot.

Megitták a mézet csak úgy, a cserépkorsóból, szalonnát ettek hozzá kenyér nélkül és bort vedeltek utána, amíg volt.

Aztán következett a mitikus folyam, a Don.

És a tisztek leheveredtek, Hans is levette a csizmáját és élvezte a roppant, hűs folyamot, ekkora folyót még senki sem látott közülük.

És akik azt hitték, hogy most már kifelé másznak a gödörből és az ellenségnek vége, rádöbbentek, hogy még csak most kezdődik.

Hans, aki látta ezeket a szemeket, tudta, hogy ezek nem emberek, hanem konok állatok és hiába vannak bekerítve, többszörös túlerővel szemben is harcolnak az utolsó töltényig, aztán késsel, aztán puszta kézzel.

És nem használ a vezéri kiátkozás, az ellenállás értelmetlensége, amit nem tudnak felfogni és nekik, németeknek kell a fejükbe verniük, és nem akarják elfogadni, hogy ők egy alacsonyrendű faj, és olyan lét, ami nem érdemli az életet…

Csak azt tudta, hogy munkája a többszörösére nőtt, míg a személyzet létszáma ugyanannyi maradt és kábára dolgozták magukat napi három óra alvással, és csak nem akart véget érni.

Látott feltartóztatott postaszerelvényeket, melyeket sebesültvonatok miatt állítottak mellékvágányra, pedig a posta is legalább olyan fontos volt, mint a levegő vagy akár a lőszer, aztán a sebesülteket is félretolták egy harckocsikat szállító szerelvény miatt.

Akkor jött rá, hogy itt egy tébolyult malom őröl, emberéletekkel és nincs fontossági prioritás és a német szervezőgéniusz csődöt mond, mert csődöt kell mondani ezer meg ezer kilométerrel a berlini és varsói közlekedési csomópontoktól.

És valahol messze elől, ahonnan koromfekete füstoszlopok  törnek a magasba és éjszaka szünet nélkül világít az ég alja, egy halálos romútvesztőbe, a német hadsereg tömegsírjába szorul az addig legyőzhetetlen Wehrmacht, és közülük a legerősebb, a hatodik hadsereg,  ami elfoglalta fél Franciaországot és elképzelhetetlennek tartotta hogy valakik azt parancsolják neki egyszer: MEGÁLLJ…

És akkor történt az, hogy összeszedtek mindenkit, konyhásokat, lovászokat, szerelőket, adminisztrátorokat, tankjukat vesztett harckocsizókat és mind be lettek vetve.

Aztán ez a dilettáns tömeg, akik semmit sem értettek a gyalogsági harchoz, úgy hullottak, mint az őszi legyek és előrevonták az összes orvost és hullahegyek mellett. A tábori lelkész szürke egyenruhás alakja a megkülönböztető kereszttel a nyakában ötszavas búcsúimát mondott.

És a fiatal, napbarnított legények most csonkán, kéz vagy láb nélkül, vakon vagy nyaklövéstől némán, és sokkal rosszabbul festettek, mint az alacsonyabbrendű faj.

És megváltozott a stáb szókincse is.

Egy új nyelv volt kibontakozóban, ami másból sem állt, mint különleges szavakból.

Kulcspozíció, páratlan vezér, minden katona egy kis erőd, az összenyomott rugó a legerősebb, vándorló katlan volt a kétségbeesetten kitörni igyekvő tömeg, homloktér a Don-Volga közti földszoros, az ellenség nem tud menekülni a fojtogató szorításból,  és nem adtuk fel Rinokot Sztálingrádtól északra, mert azt külön nyomás nélkül kiürítettük és így tovább és így tovább.

Ezek a szavak beleivódtak az elméjébe és most – 1942 decemberében, amikor már hat hete be voltak kerítve – fény árasztotta el az agyát és minden értelmet nyert.

Attól kezdve, hogy a Don menti Kalacsnál bezárult a szovjet gyűrű és saját szemeivel látta a táblát: Kalacs, Lipcse 2500 kilométerre, rádöbbent, hogy nem tudja, mit keresnek itt, és miért kell Európát, nagynémetországot pont itt, az Isten háta mögött védelmezni. Aztán ezek a szavak életre keltek és Hans arra gondolt hogy talán az oroszok is tudták ezt, és talán ellopták az ötleteket, a szavakat, lehallgatták a rádióadásaikat, a vezéri beszédeket, és azért volt az acélos ellenállás és már csak 200 méterre voltak a Volgától de azért a kis földsávért feláldoztak mindent és a németek néhol még hullahegyek árán sem tudták átvágni a kétszáz métert…

Már akkor, amikor a Sztálingrádot eltakaró alacsony dombhát takarásából kijutva először látta meg a várost, elképedt.

Ez nem egy vörös pötty volt, ahogy a térképek mutatták, hanem egy hosszan elnyúló óriási város, vad romok, kráterek, félbetört gyárkémények, lyukas házfalak, felborult járművek, égő olajtartályok, kusza görcsökbe tekeredett vashalmok és gépek útvesztője.

Ezért a romhalmazért kellett ennyi vasat belerakni ebbe a helybe, annyi tábori temető mellett elmenni, annyi haslövésest elaltatni, mert a megmentésükhöz korszerű műtő és másfél órás műtét kellett, és addig a könnyebb esetek is súlyosakká válhattak volna…

És most, ennek a rozzant, lebombázott áruháznak a pincéjében kellett rádöbbennie, hogy a végtelenbe, Indiába, Iránba, az olajmezőkhöz tervezett rohamnak itt van vége.

Erre volt jó ez a fékevesztett, szertelen vállalkozás, mértéktelen csavargás, rablás, gyilkolás, rabszolgatartás, mert ez adta a szent harmadik birodalom alapját, és egyszer elfogy a rabolnivaló és elfogynak a gyáva, megalkuvó népek.

Ezért a népért sem adtak volna már egy lyukas garast se és a végén ők szorítják a németeket a jeges Volgába…

És körülötte deliráltak és álmodoztak az emberek, volgai folyamtársaságról és építővállalatokról, marhatenyésztésről és vendéglőkről a parton és valódi német karácsonyról sonkával, kaláccsal, káposztás gombóccal és borral, pálinkával, pezsgővel az újévre és a gyerekekről, az asszonyról, a vemhes tehenekről, a békéről.

Még belevágott az előtte fekvő elaltatott ember derekába, kiemelt egy aknaszilánkot és a mozdulat félbeszakadt.

Egy hónapja még a hadseregorvos kimutatása előtt 300 000 ezer volt az élelmezési létszám, németek, románok, egy kevés horvát, olasz, orosz hadifogoly, bár azok már régóta csak vízlevest meg „lóteát”, egy kondér vízben megfőzött lócsont levét kapták…

Ma azonban már csak 130 000 ezer maradt.

Tüzérségi belövés, akna, mesterlövész, tífusz, szifilisz, éhezés, lánctalp, tetanuszos faszilánk, egyebek miatt…

Ez az egy itt már nem változtat semmin.

Nem számít.

Kezében nem remegett a szike.

Lassú mozdulattal levette a vérmocskos kötényt és a levágott tagokkal teli vödröket kerülgetve kifelé indult a picéből, a siralomházból, a pokol tornácából.

Segédje bámulva nézte.

Kint mélyen beszívta a fagyos, egészséges levegőt és elindult, át a téren.

Kiáltást hallott, de nem törődött vele.

Csak el innen, gondolta. Mindenhol jobb, mint itt.

Akik nézték, a fagyos földe vájt gödrökből, találgattak. Nem érdekelte őket a személye.

Úgy hitték, a tér túloldala a célja, az orosz hadifogság, vagy élelem szerzése, vagy akármi.

Talán sikerül neki, gondolta egy szürkére fagyott arcú gyalogos, civilben Harz hegységbeli parasztember.

De félúton lövés dördült…

 
 

 

Profilkép



Utolsó kép




Archívum

Naptár
<< Október / 2017 >>

Statisztika

Online: 2
Összes: 40480
Hónap: 388
Nap: 14